Árpád-kor

Az Árpád-korból a település mai területéhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, ugyanakkor egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban joggal feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu életére, vagy akár a puszta létére. Mindezen túl, előre kell bocsátanunk, hogy Dormánd (Bogurbesenyő) már a kezdetektől katonai jellegű szálláshely/falu lehetett, mivel a besenyők a 10-11. század során katonai segédnépként szerepelnek a magyar királyság területén. Pálóczi Horváth András a Nomád népek a kelet-európai steppén és a középkori Magyarországon (in: Zúduló sasok. Új honfoglalók – besenyők, kunok, jászok – a középkori Alföldön és a Mezőföldön) című tanulmányában feltételezi, hogy a hevesi és kelet-borsodi, köztük a dormándi népesség is, még az első, Taksony fejedelem idején, a krónikákban Thonuzoba besenyő előkelő nevével fémjelzett 10. századi beköltözéssel került hazánkba. Később Géza fejedelem (970/73-997) és I. (Szent) István (997/1000/1-1038) alatt folytatódott a beáramlás. Uralkodóink ezeket a besenyő csoportokat a többi segédnéphez hasonlóan királyi udvarhelyek és ispáni várak környékére telepítették.

Az államban betöltött helyzetük jobb megértéséhez figyeljük meg, hogyan ábrázolja a besenyők magyarországi jogállását Pálóczi Horváth András:

„A besenyők jogairól és kötelezettségeiről a betelepedéshez közeli időkből nincsenek adataink, XIII-XIV. századi oklevelekből próbálunk visszakövetkeztetni. Nyilvánvaló, hogy a magyar fejedelem vagy a király környezetében élő előkelő besenyők, a hadifogolyként Magyarországra hurcolt szolganépek és a vendégként befogadott besenyő csoportok más-más jogállással rendelkeztek. A királyi birtokokon letelepített, kollektív szabadságot (libertas Bissenorum) élvező besenyők katonai szolgálattal tartoztak a királynak, és közvetlenül a nádor fennhatósága alá tartoztak. Szabadságjogaik adó- és vámkedvezménnyel jártak. Saját főembereik (comes) irányították a magyar harcos jobbágyokhoz (miles) hasonló katonáskodó réteget és a közrendű besenyőket. A XIII. századtól kezdve a katonáskodó réteg tagjai igyekeztek nemesi jogokra és magánbirtokokra szert tenni, egyesek bekerültek az országos nemesek sorába, a közrendűek közül pedig sokan szolgasorba süllyedtek.” (Zúduló sasok, 16.)

Nemesi sorba emelkedett besenyő család tagja volt az a Tekme is, akit egy 1278-ban keltezett oklevél alapján ismerünk, mint a terület korábbi urát.

Ide vonatkozó korabeli források hiányában nem jelenthetjük ki egyértelműen a stratégiai tudatosságot, de elgondolkodtató az a tény, hogy a mai Besenyőtelek és Dormánd területén megtelepült besenyők 15 km-es körzetén belül található a poroszlói és a szihalmi földvár, valamint a hevesi királyi udvarhely. Szükség esetén egyaránt részt tudtak venni a megye legjelentősebb útvonalainak (Poroszló–Szihalom–Eger, abádi rév–Heves – via magna, valamint a via magna megyei szakasza) ellenőrzésében, az útvonalak biztonságának fenntartásában is.

A Bécsi Képes Krónika szerint könnyűlovas besenyők már I. András (1046-1060) seregében is harcoltak az országba 1051-ben betörő III. Henrik csapatai ellen.

1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás a Dormánd területén fekvő besenyő szállásokat is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A katonai szolgálatra kötelezett férfiak ekkor minden bizonnyal vagy a szihalmi földvárban, vagy I. (Szent) László (1077-1095) horvát földön hódító, a kun betörés hírére hazainduló seregében voltak. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel a magyar haderő a Temes mentén megsemmisítő vereséget mért a kun portyázókra, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.

A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette Dormánd (Bogurbesenyő) területét, az az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi/hadi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése  és a Pest alatti magyar tábor felderítése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá) A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott a kifejezetten kedvező időjárás is, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra, melynek következtében járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvakat is könnyen meg lehetett közelíteni.

1278-1281 között IV. (Kun) László (1278-1290) és András egri püspök viszálya, valamint az őket sújtó rendelkezések miatt fellázadó kunok támadása pusztította a környéket.

Pár évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi/hadi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Bár Dormánd is a portya útvonalában volt, mégis elképzelhető, hogy nem volt részese a mongol seregek támadásának.

Török hódoltság idején

1550-ben a település már a töröknek adózott. 1552-ben a falu elpusztult. 1698-re csekély létszámmal, de újra betelepült.

Rákóczi-szabadságharc

A kis számú lakosságot a rácok (császári zsoldban lévő irreguláris csapatok) 1706-ban szétszórták.

1848-49-es szabadságharc

A faluból a szabadságharcban ’48-as nemzetőr volt, többek között Ferentz (Ferencz) Albert, Godó Ferenc, Nyizsnánszki János, Ratsay Bertalan, Remenyik István, Sághy László, Veiszman Mózes (Móric), Veres János.

1849. március 4-én Liechteinstein altábornagy császári csapatai Besenyő és Dormánd környékén álltak.

 

Az I. és a II. világháború dormándi áldozatai

 
Angyal József Hudák Bertalan Papp Lajos
Angyal Mátyás Kasza József Pelyhe József
Antal András Kasza József Prokai József
Antal Jenő Kis János Rajna István
Báder Sándor Kis Kálmán Recskó Lajos
Bakos Miklós Kiss Jenő Rózsa József
Balázs István Kovács István Rózsa Sándor
Balog Lajos Lorber Ernő Salamon István
Barna Balázs Makkai D. Zsigmond Szabó József
Bessenyei András Mészáros János Szabó László
Birkás Sándor Mészáros József Székely Joachim
Csonka Bertalan Mészáros Sándor Tóth Ferenc
Csonka Menyhért Mlinkó Fauszt Tóth Ferenc
Csonka Pál Nagy András Tóth Rafael
Demeter Lajos Nagy Balázs Tóth Sándor
Drevenka István Nagy Bertalan Váradi Boldizsár
Elszászer András Nagy Boldizsár Váradi Ferenc
Ferenc Sándor Nagy Gáspár Váradi Sándor
Földi István Nagy Lajos Váradi Tamás
Godó János (Bicskás) Nyizsnyánszki Balázs Vereb István
Godó József (Bicskás) Nyizsnyánszki József Vincze Gábor
Godó Sándor (Bencze) Oszlánczi József Vincze Vilmos
Gulyás Balázs Papp József Zám Sándor