4.01 Régészeti áttekintés

A Tisza–Tarna–Rima környéke előnyös geomorfológiai (vízrajz és domborzat) adottságainak köszönhetően már az őskortól kezdve szinte valamennyi régészeti, történeti korban otthont adott az embernek. Az emberi megtelepedés legfontosabb tényezői, hogy elérhető közelségben legyenek az emberi létfenntartás eszközei: víz, élelem és tüzelőanyag, amelyek mind adottak a vizsgált területen.

Heves megye területéről már a 19. század közepén jutottak régészeti leletek a Magyar Nemzeti Múzeumba.

Az Érseki Líceum régiséggyűjteménye 1790-ben alakult. A 19. század második felére jellemző régészeti kutatások fellendülése más területeken múzeumok és régészeti társulatok alakítását eredményezte. Heves megyében csak magánkutatók folytattak régészeti tevékenységet. Közülük BARTALOS GYULA, FOLTINY JÁNOS, IPOLYI ARNOLD, KANDRA KABOS és SPERLÁGH JÓZSEF nevét említhetjük meg.

Ipolyi Arnold elnökletével 1868-ban Egerben ülésezett a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók XIII. Vándorgyűlése. A régészeti szekció elnöke Ipolyi Arnold, RÓMER FLÓRIS és NYÁRI PÁL volt. A közgyűlésen Rómer előadást tartott Nógrád, Gömör és Heves megyékben tett utazásainak tapasztalatairól, mely szerint a régi műemlékeket felújításuk során tönkreteszik, és javasolta, hogy a felújítási terveket az Akadémiai Archeológiai Bizottságának terjesszék elő.

Az 1930-as évektől több országos jelentőségű ásatás folyt a megye területén (Hatvan, Füzesabony, Eger).

1949-ben létrejött az Egri Múzeum, amely több régi gyűjteményt olvasztott magába: a Líceumban elhelyezett érseki magángyűjteményt, a vár-ásatások leleteit, LEGÁNYI FERENC paleontológiai gyűjteményét és a Gárdonyi hagyatékot.

Rendszeres régészeti gyűjtőmunka 1954 óta folyik a megye területén. Ez idáig a múzeumokba került leletanyagok lelőhely–bejelentések, megelőző feltárások során kerültek a Dobó István Vármúzeum és a Hatvani Lajos Múzeum gyűjteményébe. A kutatás eme hiányossága indokolhatja, hogy egyes korszakok, népek leletanyaga még hiányzik a térségéből.

Őskőkor 2,5 millió – Kr.e. 8300

Az őskőkor az emberiség kialakulásának időszaka, az ember hosszú és küzdelmes gyermekkora. Az évmilliókig tartó evolúció után, az első eszköz elkészítésének időpontjával kezdődött. A természeti környezet változásaihoz, a meg-meg újuló körülményekhez való alkalmazkodás az ember biológiai és társadalmi fejlődésének gyorsulását eredményezte. A történelem leghosszabb időszakában a közösség fennmaradását a vadászat és a gyűjtögetés biztosította. Bármelyik élelemszerző mód is kapott nagyobb hangsúlyt, az emberi beavatkozás nélkül megtermelt javak mennyisége és felhasználásának mértéke közötti egyensúly maradt az életben maradás záloga.

A hazánk területére érkező első emberek már ismerték a tüzet. Folyóparton gyűjtött kavicsokból, állatcsontokból pattintották, készítették első szerszámaikat. Lakóhelyük és környékének gazdag élővilága élelemforrásként szolgált. Az őskőkor közepén jelent meg a neander-völgyi ember. Barlangokban és mesterségesen kialakított lakóépítményben húztak meg magukat. Halottaikat eltemették, hagyatékukból, olyan tárgyak kerültek elő, amelyek az életben maradáshoz már közvetlenül nem kellenek, a környező világ eseményei irányításának az igényét jelképezik. A jégkorszak késői szakasza a vadásztársadalmak kora. A települések leletei eredményes vadászatokról tanúskodnak. Szép tárgyaik, hangszereik gazdag szellemi életük hagyatékai. Az együtt élő közösségek összetartozásának erejével az utolsó zord évezredek sikeres túlélői voltak.

Az őskőkor három szakaszra osztott: az alsó-őskőkor (alsó-paleolitikum), amely kb. 2,5 millió évtől 130-80 000 évvel ezelőttig tartott. Legfontosabb kárpát-medencei lelőhelye a vértesszőlősi.

A középső-őskőkor (középső-paleolitikum) kb. 80-90 000 évtől kb. 35-40 000 évvel ezelőttig, az utolsó jégkorszak (würm) első hidegcsúcsáig tartott. Jellemző kultúrája a moustérien, amelynél levél alakú kőhegyet használtak lándzsacsúcsként és húsoló- vagy nyúzókésként. A jobb minőségű fegyverekkel eredményesebb volt a vadászat, mint a korábbi emberféléké, ami népességrobbanást tett lehetővé, és ez megmutatkozik a kárpát-medencei lelőhelyek számának jelentős növekedésében. A korszakban egy táborhelyen mintegy 40 fő élhetett és megjelent a temetkezés szokása.

A Bükk hegység déli peremén található Suba-lyukból két ember fosszilis maradványai és tűzhelyek maradványai kerültek elő. A korszak legnevezetesebb régészeti lelőhelye a Bükk keleti oldalán található Szeleta-barlang. A barlangot KADIČ OTTOKÁR vezetésével tárták fel 1906-1914 között, ez volt az első magyarországi rendszeres, tudományos barlangi ásatás. A 30 m hosszú barlang 12 m vastag rétegsora 22 réteget tartalmazott.

A felső-paleolitikum (felső-őskőkorszak) kb. 35 000 évtől a jégkorszak végéig, kb. 10-15 000 évvel ezelőttig tartott és az Európába kelet felől bevándorló Homo sapiens kultúráit tartalmazza. Az aurignacien kultúra emlékeit a Bükk nyugati oldalának barlangjaiban találták meg. Vezérlelőhelye az Istállóskői-barlang, amelyet 1912-től kezdve többen és többször is megkutattak. Az itt élt emberek legfontosabb fegyvere a csontdárda és az ebben a korban „feltalált” íj volt. Csont- és mamutagyar amulettek is előkerültek, és nagy szenzációt keltett az itt talált barlangi medve-csontból készített, háromlyukú és öt hang megszólaltatására alkalmas furulya.

A felső-paleolitikumot a gravetti kultúra zárja. Ebben az időszakban jelennek meg a Kárpát-medence első lakóépítményei: négyszögletes favázas házak és kerek, favázas sátrak.

Térségünk legkorábbi régészeti leletei a kőkor középső szakaszából származnak. A lelőhelyek elsősorban a hegyvidék területén találhatók barlangokban. A Mátra hegység sokáig fehér foltként szerepelt a magyar paleolit kutatásban. Az elmúlt évek szisztematikus terepbejárásai során bebizonyosodott, hogy ezt a vidéket a jégkorszakban nemcsak szórványosan, hanem intenzíven belakta az ember. A több mint 200 nyílt színi lelőhely az őskőkori emberek műhely és vadásztelepei lehettek.

Mezolitikum (középső kőkor) Kr.e. 8300-5900

A mezolitikum a középső kőkor folyamán a környezetben végbemenő változások – felmelegedés, amelynek során a tundra helyét az erdőségek veszik át, kihatva ezáltal az állatvilágra is – nagy mértékben befolyásoták az emberi közösségek életvitelét. A nagy állatcsordák északabbra vonulása az emberi közösségeket vagy azok követésére, vagy az élelemszerzés módszereinek megváltoztatására kényszerítik. Az új ökológiai feltételek a vadászat, halászat és a gyűjtögetés lehetőségének együttes hasznosítását kínálták. A mezolit lelőhelyek az ősi folyómedrek közelében találhatók. A feltárt időszakos táborhelyek mérete általában 12-17 m. A szezonális vadászhelyek lakói őstulokra és bölényre vadásztak, de gímszarvast, vadlovat és vaddisznót is elejtettek. Táplálkozásukban a vízimadarak, halak, kagylók és a csigák fogyasztása is jelentős lehetett. A vadászat legfőbb fegyvere az íj volt, nyílvesszői végét apró, éles pattintott nyílhegyek tették hatékonnyá. Kisméretű eszközök, például vakarók, vésők a mindennapi munkát segítették. A jászsági mezolitkutatások során tárták fel Jásztelek közelében Magyarország legkorábbi lakóépítményének nyomait.

A helyi mezolitikumról a Tarnaörs határában megkutatott alkalmi táborhely alapján van információnk, ahol a tűzhely maradványai mellett ott voltak azok a pattintott kőeszközök, amelyeket a halászó, vadászó, gyűjtögető ember használt.

Neolitikum (Kr.e. 6000-4500/4400)

A neolitikum az újkőkor idején az emberiség történelmének jelentős fordulópontja, amikor a vadászó- halászó- gyűjtögető életmódot felváltotta a termelő gazdálkodás, a földművelés és az állattenyésztés. Ezt a változást nevezi a történettudomány „neolit forradalomnak”, melynek hatása napjainkig tart. A növénytermesztés és állattenyésztés ismerete a „Termékeny Félhold” térségéből Kisázsia és a Balkán felől érte el Európát. A Kárpát-medence déli részén a Kr.e. 7-6. évezred fordulóján váltotta fel a korábbi életmódot a termelés, s térségünk ekkor kiemelkedő jelentőségűvé vált. Itt történhetett meg az élelemtermelés délről származó ismeretének átvétele és átadása Közép-Európa felé. A biztosabb megélhetést nyújtó életmód megkövetelte az egy helyben lakást, az első élelemtermelő közösségek kis telepeiket jól védhető helyeken, nagyobb vízfolyások mentén hozták létre. Házaik félig földbe mélyítettek, vagy a föld felszínére támaszkodók. A házak építéséhez szükségük volt fára, a fa kitermeléséhez pedig szerszámokra. Új technikát alkalmazva, csiszolással és fúrással kialakított kőbaltákat fanyélre erősítették. A megtermelt gabonaféléket – alakor, tönke, árpa, köles – csontból és kovapengékből készült sarlóval aratták le, és nagyméretű hombáredényekben tárolták. Háziasított állataik a juh, kecske, sertés volt. Az élelemtermelő életmóddal együtt járó változások nemcsak az ember mindennapi éltére, de szellemi életére is befolyással volt. A termékenységi rítushoz köthetők az agyagból készített ember és állat formájú/alakú szobrok, valamint az állatfejjel díszített oltárok. Ebben az időszakban még nincsenek elkülönült temetők, a halottakat a település házai és gödrei között temetik el, felhúzott lábakkal, oldalt fekvő, zsugorított testhelyzetben. Túlvilági útravalóul ételt tartalmazó agyagedényeket, ékszereket és használati eszközöket helyeztek az elhunyt mellé.

Az első neolitikus kultúrát a Kárpát-medencében a ’Starcevo-Körös-kultúra’ jelenti, mely a Kárpát-medence déli felét foglalta el a Kr. 7-6. évezred fordulóján. A ’Starcevo-Körös-kultúra’ a Kárpát-medence közepétől nem terjedt tovább É-felé. A ’Kőrös kultúra’ elterjedésének északi határvonala Heves megyétől délre húzódik és a megye területén még nem került elő ’Kőrös-lelőhely’. A medence északi felén, csak az ie. 6. évezred közepétől kezdődően jelentek meg neolitikus kultúrák, melyek a ’Starcevo-Körös-kultúrától’ eltérően, már vonaldíszes kerámiával jellemezhetők. A korai vonaldíszes kerámia az Alföldtől és a Dunántúltól egészen a Rajnáig elterjedt. Az új kultúrák a ’Starcevo-Körös-kultúrák’ hatására jöttek létre. Területünkön az ’Alföldi vonaldíszes kerámia’ (AVK) kultúra terjedt el. Az AVK időszakának legkorábbi települései az Alföld északi részén kerültek elő, a nagy felületű leletmentő ásatások során, amelyeknél már településszerkezeti megfigyelésekre is volt lehetőség. Az újkőkor települési rendszerének megismerése tekintetében fontos lelőhelyek Kompolt-Kígyósér, Füzesabony-Gubakút, Mezőszemere-Kismari-fenék, Füzesabony-Szikszói-berek. A nagyméretű 12-16×5-6 m-es, szabályos, háromosztatú cölöpszerkezetes házak sorokba rendeződtek. A házak falai cölöpök alkotta erős vázból, vesszőfonatokból és az erre tapasztott agyagból álltak. A házak között nagyméretű, szabálytalan gödrök találhatóak. A sírok helye kötött volt a házak oldalainál helyezkedtek el, tájolásuk ÉK-DNY vagy ÉNY-DK irányú.

Kr.e. a 6. évezred végére kisebb csoportokra bomlott szét az addig egységes képet mutató kultúra (Szakálhát, Esztár, Tiszadob, Bükk, Szilmeg).

Az újkőkor fiatalabb szakaszát képviseli a ’Tiszai kultúra’, elsősorban az Alföldről, tell településekről ismert. Északi elterjedési területe a Felső-Tisza vidékig követhető. Északon csak egyrétegű telepeket létesített. Térségünkben Kisköre–Gát lelőhelyen tártak fel a kultúra házakkal, gazdasági építményekkel és szabadtéri tűzhellyel rendelkező települését.

Rézkor (Kr.e. 4500/4400–2800/2700)

A rézkor fogalmának megalkotása PULSZKY FERENC nevéhez köthető, aki 1876-ban a Budapesten megrendezett VIII. Ősrégészeti és Embertani Kongresszuson, 42 réz-tárgy ismerete alapján bebizonyította, hogy az őskor addigi hármas tagolása (kő, bronz és vaskor) mellé indokolt a rézkor bevezetése.

Az újkőkor végén az alföldi nagy ’tell-településeken’ megszűnt az élet. Új helyeken új telepek létesültek, amelyek egyrétegűek és viszonylag rövid életűek voltak. Az újkőkor utolsó szakaszában, a Kr.e. 5. évezred közepén jelentősen megváltozott a Kárpát-medence klímája. Az újkőkor alatt a földművelésre alkalmas Atlantikum éghajlatát felváltotta a Szubboreális hűvös időszaka, amely a természeti környezet átalakulását hozta magával. A környezeti viszonyok változásával a gazdálkodás súlypontja a földművelésről az állattartás felé tolódott el. Az eke feltalálása és az iga alkalmazása jelentős újítás volt, ami a gazdálkodás hatékonyabbá válását segítette elő. Lehetővé vált az állatok által vont kocsi használata is, amely a szállítást forradalmasította. Az új gazdálkodási mód anyagi különbségek kialakulásához vezetett, elkülönült egy vezető réteg. A rangot a temetkezésekben található réz és arany jelenléte mutatja. Elkezdték gyűjteni a felszínen található malachit-azurit rézérc- és termésréz darabokat, hogy viselőjük kiemelt helyzetére utaló presztízstárgyakat, rézgyöngyöket, tűket, gyűrűket, karpereceket készítsenek belőle. Formájuk ekkor még a kőből, csontból, kagylóból készült eszközöket, ékszereket utánozta. A rezet olvasztással a kívánt formára tudták alakítani. A két érc közös előfordulásának és közel azonos olvadáspontjának köszönhetően az aranyművesség is kialakul. Az arany a rézkor elején tűnik fel sírokban és kincsleletekben.

A Tiszántúl és részben a Duna-Tisza köze területén a ’Tiszapolgár-kultúra’ terjedt el. A kultúra emlékanyagát elsősorban sírleletek alapján ismerjük, telepeik kevésbé kutatottak. A települések rövidebb ideig lakottak, főként folyóparti teraszokon találhatók, a kis felületű feltárások alapján szerkezetük kevéssé rekonstruálható. A felmenő falú házaikat sáncárok kerítette. Több generáción keresztül használt temetőiket a telepektől teljesen elkülönítve helyezkednek el, általában hosszú ideig szolgáltak temetkezési helyül. Az elhunytakat szabálytalan téglalap alakú, kelet-nyugat irányítású sírgödrökbe zsugorított helyzetben temették el. Az eltemetetteket nemük szerint megkülönböztetve a férfiakat jobb, míg a nőket a bal oldalukra fektetve tették a sírba. A kultúra jellegzetes edénytípusai a magas, átfúrt csőtalpas tálak, fazekak, hegyesedő, átfúrt bütyökdíszekkel a leggyakoribb sírmelléklet. Sírjaikban előfordulnak a mészkő és kagylógyöngyök is. Pattintott kőeszközeik, főként a nagyméretű pengék, gyakori sírmellékletek. A korszak névadói, a rézeszközök még aránylag ritkák, rézárak, kartekercsek, gyűrűk kerültek elő. Különösen fontosak az első rézből készült fegyverek, az ún. ’nyéllyukas balták’, melyek presztízstárgy szerepét is betölthették.

A középső rézkori ’Bodrogkeresztúr-kultúra’ a ’Tiszapolgár-kultúra’ genetikus utódjának tekinthető. Sem életmód, sem temetkezési szokások tekintetében nem történt lényeges változás. A kultúra emlékanyagában azonban – a neolitikum óta először – ismét déli elemek jelentek meg, a két széles szalagfüllel ellátott bögrék és az ún. tejesköcsög formájú edények egyértelműen balkáni hatást mutatnak. Továbbra is jellemző típusok az átfúrt csőtalppal ellátott tálak, fazekak, néha állatplasztikával díszített kúpos fedőkkel. Az edényeken új típusú, finoman bekarcolt hálóminták jelentek meg, egy-két esetben ismét feltűnt az edényfestés. A ’Bodrogkeresztúr-kultúra’ temetkezései továbbra is gazdag mellékletűek, az edények és ékszerek mellett gyakran előfordulnak különösen nagy méretű kőpengék, és pattintott kő nyílhegyek, a sírokban eddig soha nem tapasztalt bőségben találhatók réztárgyak. A réz bányászata és feldolgozása erre az időszakra érte el azt a szintet, amikor a rézeszközök használata főként „kereskedelem (csere) útján szélesebb körben elterjedhetett. A korszak réztárgyai között árakat, keskeny pengéjű tőröket, vésőket, lapos baltákat találunk.

A kialakult ’Baden-kultúra’ az első olyan régészeti kultúra, mely a Kárpát-medence egész területén elterjedt. A kultúra létrejöttében a középső rézkori népelemek maradványai mellett, a ’Gödörsíros kultúra’ beszivárgása, valamint ’égei és északnyugat-anatóliai kora bronzkori kultúrák’ hatásai játszották a fő szerepet. Gazdasági életükre a növénytermesztés mellett a nagyállattartás (szarvasmarha) volt a jellemző, de kiskérődzők (juh, kecske) és sertés tartására is rendelkezünk adatokkal. A szállítás és kereskedelem első emlékei a Kárpát-medencében, a Budakalászon előkerült kocsi-modellek. A ’Baden kultúra’ temetőiben a kötött temetkezési rítus felbomlott, elterjedt a halotthamvasztás szokása is. A közösség halottait zsugorított testhelyzetben, vagy hamvasztva, a túlvilági életre szánt tárgyakkal együtt temették el. A halottak fölé, sírokra gyakran nagy mennyiségű követ helyeztek. A halottak mellett, vagy azok közelében, rituális ceremónia során feláldozott állatokat temettek el. A ’Baden-kultúra’ népének békés fejlődését keleti és déli irányból érkező pásztornépek zavarták meg. Ellenük erődített településekkel védekeztek, melyek az Alföldön nem kerültek elő. A fémleletek visszaesnek a késő rézkori ’Baden-kultúra’ idején. Az aranyból készített ékszerek is eltűnnek. A sztyeppei népek megjelenése miatt szétzilálódnak a fémművességi körök kereskedelmi kapcsolatai. Ehhez hozzájárulhatott még a Kárpát-medence felszín közeli ércforrásainak kimerülése is. A ’Baden-kultúra’ fejlődése a korai bronzkor kezdetét jelző gazdasági változások és kisebb népcsoportok vándorlásának köszönhetően ért véget.

Bronzkor (Kr.e. 2800/2700 – 900/800)

A Kr. e. 3. évezredben a korábbihoz képest teljesen új történeti korszak vette kezdetét, melyet bronzkornak hívunk. A kora bronzkor elején, délről, nyugatról az Ibériai félsziget felől és keletről az ukrán sztyeppék felől új népek érkeztek a Kárpát-medencébe. Vándorlásukkal terjed el a bronzöntés ismerete. Az ónnal vagy antimonnal ötvözött réz, azaz a bronz sokkal keményebb, rugalmasabb, olvadáspontja alacsonyabb a réznél. Tömeges elterjedése, a mindennapokban való használata csak a bronzkor végére vált általánossá. Kezdetben ékszereket: tűket, csüngőket, ruhadíszeket, később fegyvereket: baltákat, csákányokat, kardo­kat készítettek belőle. Mindennapi használati tárgyak: edények, sarlók, bográcsok, védelmi fegyverzet: páncélok, sisakok, csak a korszak végén készültek bronzból. A bronzkort a bronz használatán túl a rézkoritól eltérő életmód jellemzi. Az újonnan megjelenő bronzműves technika elsajátítása, az ismeretek birtoklása, a bronz-termékek értéke nagyobb települési központok kialakulását eredményezte a Kárpát-medencében.

A késő rézkori ’Baden-kultúra’ több évszázadon át fennálló egysége a Kr. e. 3. évezred elejére felbomlott és a következő évszázadokban a Kárpát-medence különböző területein eltérő eredetű új kulturális jegyeket hordozó népcsoportok jelentek meg. A Balkán-félsziget északi területein és a Dél-Dunántúlon a ’Vučedol-kultúra’ alakított ki hosszú ideig lakott magaslati településeket. A Tiszántúlt megszálló, főleg kelet-európai eredetű, sztyeppei hagyományokat követő, állattartó népességről csak a nagyméretű sírhalmok, a kurgánok alatt talált temetkezéseik alapján vannak ismereteink.

A Kr. e. 3. évezred középső harmadában a korábbi hagyományok egy részét megőrző, de számos új elemmel át is alakító új kultúrák jelentek meg, a Dunántúl nagy részén a ’Somogyvár–Vinkovci-kultúra’, a Duna–Tisza közén és a Tiszántúlon a ’Makó-kultúra’. Eddigi ismereteink szerint a ’Makó-kultúra’ településeinek többsége kis kiterjedésű, laza szerkezetű. Ez minden bizonnyal a népesség mozgékony, gyakori helyváltoztatással járó életmódjával magyarázható, amelyben az állattartás volt a meghatározó és a földművelés csupán kiegészítő szerepet játszott. Az eddig feltárt településeiken elsősorban az elszórtan jelentkező hulladékgödreiket találták meg a régészek, ami inkább átmeneti, rövid ideig lakott szálláshelyekre utal. Elképzelhető, hogy házaikat földfelszínre építették, így nem maradt régészetileg megfigyelhető nyomuk.

A kora bronzkor végén jelent meg a ’Hatvan-kultúra’. Nevét a Hatvan melletti strázsahegyi lelőhelyről kapta. Helyi alaplakosság és keleti népcsoportok ötvöződtek benne. A kultúra népe rövid idő alatt benépesítette az Alföld északi peremét, benyomult az Északi-Középhegység földművelésre alkalmas folyóvölgyeibe és medencéibe, s később dél felé eljutott a Tiszazugig, s nyugat felé a Duna-kanyarnál álkelt a folyón. Szállásterületükön közel 100 kisebb-nagyobb telljüket ismerjük 5—10 km-re egymástól. Falvaik helyének megválasztásában legfontosabb szerepet a védhetőség játszotta. Folyókanyarulatokat, meredélyek szélét szemelték ki letelepedésre és a természetes védelmet épített sánccal, árokkal fokozták. A települések nagyméretű házait, gerendavázra tapasztott agyagfal tartotta, tetőszerkezetük nádból, ágakból készült, padlójuk vastagon döngölt agyag volt. A kultúra edényei között megtalálhatók a házikerámia körébe tartozó vastag falú, durvított felületű fazekak, hombárok, amelyeket seprűzött díszítéssel készítettek. A másik jellegzetes díszítési mód a textildíszítés. Az edények másik része a finom kerámia, ezeket a tálakat, korsókat, bögréket plasztikus elemekkel díszítették. Kevés és hiányos információnk van a kultúra temetkezési szokásairól. A kis sírszámú temetők laza láncolatban vették körül a telleket. 100-nál több sánccal és/vagy árokkal erődített tell-telep keletkezett 5—10 km-re egymástól. Kevés és hiányos információnk van a kultúra temetkezési szokásairól. A kis sírszámú temetők a település körül helyezkedtek el. A halottakat elégették, a hamvakat vagy a megásott sírgödör aljára szórták, vagy urnába helyezték néha tállal fedték le. Hitvilágukról keveset tudunk, a kisméretű állatszobrok, kocsi modellek, miniatűr edények, a lapos hegedű alakú idolok a kultusz-élet emlékei.

A középső bronzkor elején a Tisza felső és középső folyásvidékén, a Bodrog és Hernád völgyében új népcsoport jelent meg a ’Füzesabony-kultúra’. Elfoglalta a ’Hatvan- kultúra’ legtöbb települését és új településeket is létre hoz. Füzesabony dél-nyugati részén emelkedő egykori tell az Öregdomb, a ’Füzesabony-kultúra’ névadó lelőhelye TOMPA FERENC 1931-től kezdett ásatásai révén vált ismertté. Az öregdombi tell nem az erődített telepek sorába tartozik, amelyen öt települési szint jelenségeit tárták fel. A füzesabonyi települések zárt beépítésűek, utcás szerkezetűek voltak. A kis méretű családi házak és a nagy közösségi épületek egymás mellett álltak. A cölöpszerkezetes, nyeregtetős, döngölt padlós építményekben gyakori a tapasztott kerek, peremes tűzhely, tűzhelyrács, parázsborító és a hordozható katlantűzhely. A kultúra területén élő népesség művészi fokra fejlesztette az edényművességet. A magas színvonalú fazekas-kultúra művészi kivitelű, gazdagon díszített, finom anyagú fényes felületű edényeket állított elő. A díszítésben kiemelkedő és bemélyedő elemek váltakozása, a geometrikus és spirális elemek alkalmazása jellemző. Az edények magukon viselik a fémedények hatását. A korszak telepein kő-, agancs- és csonteszközökön, halász-vadász felszereléseken és lószerszám-tartozékokon kívül figyelemre méltóak a fémművességre utaló leletek/öntőminták, tűk, lándzsahegyek, vésők. Temetkezésükben alapvető változás az előző időszakhoz képest a csontvázas rítus. A halottakat oldalukra fektetve, a testhez felhúzott kézzel és behajlított lábbal, zsugorított pózban földelték el. A férfiakat a jobb oldalukra fektették, úgy hogy a fejük dél felé mutasson, a nőket ellentétesen tették a sírba: bal oldalukon feküdtek, fejjel észak felé. A halottakat a füzesabonyi népesség körében általános szokás szerint látták el a viselet és a fegyverzet részét képező tárgyakkal, egyéb mellékletekkel. A korabeli fegyverzet (csákány, balta, tőr, lándzsa) és a viselet (bronz és arany hajfonatdíszek, nyaklánc bronzcsüngőkkel, arany és borostyán gyöngyökkel, korong alakú ruhadíszek, tűk, bronz kar- és lábperecek) tartozékai, valamint a munkaeszközök (bronz véső és ár, kőpenge) egyaránt előfordulnak sírokban. Az étel, ital tárolására szolgáló edényeket (tálak, korsók, csuprok, bögrék) általában a halott koponyája köré, a medence elé, vagy az alsó lábszárak mellé helyezték. Hitviláguk középpontjában a termékenységi rítusok, az anyaistennő ábrázolása állt. A sematikus, bekarcolt emberábrázolások mellett megjelentek a kombinált ember-állat ábrázolások, a testrészek plasztikus megjelenítése különböző edényeken, az önálló ember- és állatszobrok. A hiedelemvilághoz köthetők a madárábrázolások és a madár alakú csörgők.

A középső bronzkor végi, későbronzkori kultúraváltozások legjelentősebb állomása a halomsíros kultúra megjelenése volt hazánk területén. Az átalakulás a társadalmi-gazdasági élet nagy részét érintette, és az anyagi kultúrában is tükröződik. A korábbi, döntően letelepült, falusias életmódot folytató, primitív specializációval, illetve újraelosztó rendszerrel rendelkező főnökségi társadalmakat felváltja a jellegzetes temetkezési módja után ’halomsíros kultúrának’ nevezett régészeti egység. Ez a kultúra Közép- és Nyugat-Európában nagy területen terjedt el, és nem alkotott egységes etnikumot, inkább egy gazdasági-politikai érdekközösségként fogható fel, amelyben a lényeges vonások azonosak voltak, de az alkotó népek különbözőek. A középső bronzkor záró szakaszára, a ’koszideri időszakra’ jellemzőek a földbe rejtett kincsek. A ’halomsíros kultúra’ idejében ez a szokás megszűnik, a fémtárgyakat nem deponálják.

A középső és későbronzkor határán lezajlott változások körét összefoglalva: átalakul az anyagi kultúra, a korábbi lokális, jól meghatározott kultúrákat felváltja egy nagyobb egység, a korábbi földművelő-állattenyésztő, tell-lakó életmódot, szórtabb társadalmi-települési rendszer és vélhetően elsősorban állattenyésztő életmód váltja fel. Ez a változás hatalmas jelentőségű, és még ma sem teljesen tisztázott a háttere, bár éghajlati és társadalmi okok egyaránt szerepet játszhattak a folyamatban. A későbronzkor kezdetén a fémművesség többé-kevésbé ugyanazokat a tárgytípusokat állítja elő, a halomsíros kultúraváltás alkalmával inkább csak gazdagodik a gyártott tárgytípusok köre. Nagy jelentőségű, hogy a fémtárgyak földbe rejtésének szokása eltűnik, helyette a sírokba kerülnek a tárgyak, viseleti elemként. A temetkezési szokások lokális változásai jól nyomon követhetőek, mégis, a ’koszideri korszakban’ elterjedő birituális temetkezési mód (hamvasztás és korhasztás együttes jelentkezése a temetkezési szokásban) marad uralkodó később is. A hamvasztásos és korhasztásos temetkezések aránya utal a középső bronzkori lakosság továbbélésére. A ’halomsíros kultúra’ népességét temetkezéseik révén ismerjük. A vegyes rítusú temetők, a halotthamvasztás (urnás, szórthamvas) és a csontvázas (zsugorított, nyújtott, pythos) temetkezés együttes szokásáról tanúskodnak. A halottakat bronz vagy arany ékszereikkel temették el, illetve helyezték máglyára. A halotti urnákat tállal fedték le. A csontvázas sírok északnyugat-délkelet, illetve délnyugat-északkeleti tájolásúak, az edénymellékletek a halott derekánál, lábánál vagy fejénél találhatók. A késő bronzkor folyamán a Tiszától keletre az egykori középső bronzkori ’tell-kultúrák’ területén a ’Gáva kultúra’ terjedt el, amely a délkelet-európai művelődéskör része volt. Településeiken nagy méretű, tapasztott sövényvázas, sövényfalú, döngölt agyagpadlós házakat, melléképületeket, gödröket tártak fel. Temetkezési szokásuk hamvasztásos. A ’Piliny-kultúrát’ a halomsíros és egy déli eredetű népcsoport alakította ki. A kultúra szállásterülete az Ipolytól a Tiszáig terjedt és Délkelet-Szlovákia területére is átnyúlt. A népesség megélhetését a földművelés és állattartás biztosította. Halottaikat elhamvasztották. Fém viseleti tárgyak egyaránt voltak az urnában a hamvak közt, illetve az urnák mellett a sírgödörben. Az alábbi viseleti és használati tárgyak kerültek elő: fül- és halántékkarikák, gyűrűk, karperecek, tűk, pitykék, csüngők, gyöngyök, borotvák, csipeszek, sarlók, lándzsák, nyílhegyek, tőrök és balták. A sarlókat minden esetben eltörték, ép tárgy ebből a típusból nincs. Csak az éles vágófelületű tárgyakat rongálták meg szándékosan, mely szokás összefügghet a hitvilággal, hiedelmekkel. Az Északi- Középhegységben és közvetlen előterében honos ’Kyjatice-kultúra’ településeit ismerjük nyíltszíni lelőhelyekről, erődítés nélküli telepekről, földvárakról és barlangokból.

Vaskor(Kr.e. 800-100)

A vaskor fogalmának megalkotása CHRISTIAN THOMSEN nevéhez köthető, aki 1836-ban az emberi civilizáció korai, történelem előtti időszakát a kőkor, bronzkor és vaskor elnevezésű szakaszokra bontotta az eszközök és a fegyverek nyersanyaga alapján.

Európában a vasművesség legkorábban Görögország területén jelent meg. Vaslelőhelyek hazánk területén Nyugat-Magyarországon az Alpokalja, a Somogyi-dombság területe valamint az északi hegyvidéken a Bükk és Mátra hegységekben volt. A vaskor elején a Dunától nyugatra és keletre fekvő területek két kultúrkör részei. A Dunántúlon a közép-európai ’Hallstat-kultúra’ terjedt el, míg az Alföldön az északi hegyvidéken a preszkíta, majd a szkíta kultúra lett uralkodó. Településnyom ebből az időszakból alig ismert, főleg temetkezések és kincsleletek kerültek eddig elő. A telepek hiányának oka a nomád állattartó gazdálkodás lehet. Temetkezéseket a Mátra és a Bükk hegylábi részeiről ismerünk. Ezek kiscsaládi, nemzetségi temetők, melyeket a régészet a ’Mezőcsáti kultúra’ körébe sorol. A nyújtott, vagy zsugorított testhelyzetben eltemetett halottak mellett agyagedények, szarvasmarha és juh lábak, lapockák kaptak helyet. A ruházat jelenlétére bronz gombok és csüngők, valamint geometrikus díszű agancslemezek utalnak. Gazdagabb személyek sírjaiban bronz-, vaszablák, kantárszíj elosztók, vasfokosok találhatóak.

A vas ismerete a Kárpát-medencébe egy keleti népcsoport közvetítésével jut el a korabeli görög források sigynnának nevezik, a kimmer törzsszövetséghez tartózó és iráni nyelvet beszélő törzseket. A kimmer törzsszövetség megszűntével a Kr. e. 6. században a szkíta törzsszövetség veszi át a vezető szerepet. Ami inkább az uralkodó váltását jelentette, az alapnépesség nem cserélődött ki teljesen, csak bizonyos idő elteltével mutatkoztak meg az anyagi kultúra fokozatos változásai. Az újabb kelet felől érkező népcsoportok a Kr. e. 6. század derekán jelennek meg az Alföldön és az agathürszosz nevet viselték. A korábban itt letelepedett őslakosság és az új bevándorlók anyagi kultúrájának egybeolvadása, valamint a széles kereskedelmi kapcsolatok eredményeként kialakul az alföldi szkíta kultúra. A szkíták története HÉRODOTOSZ görög történetíró művéből ismert. A 6. századtól jelentősen megváltozik a gazdálkodás formája, elsődleges szerephez jut az állattenyésztés, ezen belül is a lótenyésztés. Ezeket a változásokat nemcsak a korabeli forrásokból ismerjük, de a temetők és települések előkerült leletei is ezt bizonyítják, legjellemzőbb darabok a zablák, bronztükrök, bronz tegezdíszek, vasból készült harcifokosok, bronz- és vaspikkely páncélok, állatalakos bronz póznavégek és a temetkezésekből származó lószerszámok. A letelepült, földművelő, állattartó gazdálkodáshoz kapcsolódóan megjelennek a félig földbe mélyített, agyaggal tapasztott sövényfalú, cölöpszerkezetű, szalmatetős házak. A temetkezési rítus eltérő, a nyújtott és zsugorított csontvázas mellett a szórthamvas és urnás is előfordul, ami jelzi, hogy a népesség hagyományai különböznek a bevándorlás miatt, de az egységes leletanyag már a kialakult új kultúra bizonyítéka.

A gazdagabb személyeket viseletükhöz, fegyverzetükhöz tartozó tárgyakkal temették el. Ennek tanújelei férfi sírokban a vasfokosok, lándzsák, kések, tőrök, bronz nyílhegyek, tegezdíszek, fenőkövek, vaszablák. A gazdag női sírok jellegzetes leletei az arany ruhadíszek, bronz és arany hajkarikák, bronz és vas karperecek, tükrök, tűk, üveg- és borostyángyöngyök, agyag orsógombok, agyagpecsételők, valamint a fazekak, korsók, tálak, csészék. A sírok közel fekszenek egymáshoz, hant nincs felettük. Előfordulnak halomsírok, fából ácsolt ládasírok, fa sírkamrák. Az Alföldön is ismertek a szteppevidékhez hasonló különálló halomsírok, Mezőkeresztes-Zöldhalompusztán és Tápiószentmártonban ilyen sírokból kerültek elő a szarvas alakú pajzsdíszek. Felszerszámozott lovakat is eltemettek a halottal. A jellegzetes szkíta lovas fegyverzet tartozékai voltak az íj, nyílhegyek és a hosszú tőrök (akinakészek). Tárgyaikat állatküzdelem-jelenetek ábrázolásával díszítették. Szarvasok, kosok, párducok, oroszlánok, sasok, griffek és lovak tűnnek fel. A szkítakori lakossághoz fűződik az edények fazekaskorongon való készítésének az eljárása.

A Kr.e. 5. századtól időszámításunk kezdetéig terjedő időszak a Kárpát-medencében önálló szakaszt jelent. Ez a késővaskor, amelyet a régészet egy svájci lelőhely után ’La-Tene-kultúrának’ nevez. Az ókori kelta civilizáció, indoeurópai nyelvet beszélő, Közép- és Nyugat-Európában élő népcsoport volt. A kelta törzsek a Kr.e. 5. század végén jelentek meg Nyugat-Magyarország területén és Kr. e. 4-3. század fordulójára az egész Kárpát-medencét meghódították. Az antik források (POMPEIUS TROGUS) szerint az első törzsek azért indultak kelet felé, mert eredeti lakóhelyükön túlnépesedtek. A régészeti és történeti források alapján megállapítható, hogy a kelták nagy létszámú népe a Rajna vidékről vándorolt ide. A Kr. e. 4. század első negyedében Itália ellen vezettek hadjáratot és Rómát is kirabolták, egy évszázaddal a Balkán elleni sorozatos támadásaik során a delphoi szentélyt dúlták fel. A Kr. e. 3. század második harmadában a balkáni háborúban elszenvedett vereség után a kelta sereg visszavonulásra kényszerült és több részre szakadva új haza után nézett. Ebben az időszakban a nemcsak a Dunántúlon, hanem Északkelet-Magyarországon és az Alföldön megnő a lelőhelyek száma. Ekkor kezdődött a magyarországi kelták virágkora, amely zavartalanul tartott a Kr. e. 2. század végéig. A Kárpát-medence északi részét a boiok, a délnyugatit a tauriscusok, míg a délit a scordiscusok tartották fennhatóságuk alatt. Kr. e. 88-ban a rómaik legyőzték a scordiscusokat és ezzel magnyílt az út a pannonok terjeszkedése előtt. A pannonok erősödésénél nagyobb veszélyt jelentett az Erdélyben kialakuló dák királyság. A Kr. e. 1. század első felében BOIREBISTAS király vezetésével súlyos vereséget mértek a keltákra. A dák hódítások a Tisza-vidéket és a mai Szlovákia területét érintették, nyugat felé a Dunáig jutottak. Az Alföldön a dák hódítások, majd az iráni eredetű szarmaták betelepedése nyomán a kelta lakosság felszívódott. Északkelet-Magyarország hegyes-dombos peremvidékén éltek tovább kelta törzstöredékek. Az ország nyugati területein és az északi hegyvidéken megerősített telepeket létesítettek. Településeik a földművelés és állattenyésztés miatt sík területeken, víz közelben fekszenek. Ezek falusias, tanya és vicus-szerű kis telepek, ahol 1-2, vagy néhány család lakott. Lekerekített sarkú, téglalap alakú, félig földbe mélyített házakban laktak, melyek oldalainak hossza 2-3×4-6 m. A rövidebb oldalak közepén a szelementartók cölöplyukjai álltak. Szalma vagy vesszőfonatos sátortetővel borították az épületeket. Előfordul agyaggal tapasztott felmenő sövényfal is. A házakon belül padkák, munkagödrök, tűzhely, kemence foglalt helyet. A házakat agyagnyerő, -tároló, és -hulladékgödök vették körül. A településeken a portákat kerítő árok- és kerítésrendszerek mellett ácsolt faszerkezetű kutak és fazekas kemencék is napvilágra kerültek. Vasból készült mezőgazdasági eszközeik eke, ásó, sarló, kasza voltak. Különböző gabona- (búza, árpa, rozs, köles) és zöldségfajtákat termesztettek. Háziállataik a szarvasmarha, kecske, juh és a sertés voltak. Étrendjüket vadászott állatok húsával egészítették ki, szarvas, őz, vaddisznó, őstulok. Főleg csontvázas temetkezéseik ismertek, kisebb, néhány síros családi temetőkből. Több ilyen tartozhatott egy telephez. A másfél, kétszáz évig használt temetőkbe több generáció temetkezett, mely a hosszú egy helyben lakás bizonyítéka. A legkorábbi temetők már vegyes rítusúak: hamvasztás és hantolás. Kőpakolás vagy jelölés mindkét rítusra jellemző. Néha körárkokat is ásnak a sír köré. A halottakat háton, nyújtott testhelyzetben fektették a sírgödörbe. Ritka a zsugorított testhelyzet, általában csak a melléklet nélküli sírokban fordul elő. Előfordulnak kettős, hármas vagy többes temetkezések is. A DÉ-i és az ÉD-i tájolás az uralkodó. A férfi sírok gyakori mellékletei: fegyverzet, kard a jobb oldalon, a lándzsa mindkét oldalon. A sisak ritka, a legkorábbi sírokból hiányzik a kard, de előfordul a pajzs, öv és kardkötőlánc. A nagyméretű fibula a vállon a köpeny összecsatolására szolgált. A nyak-, kar, és a lábperecek ritkák. A női sírokban: 2—3 vagy több fibula, kar- és lábperecek, nyakperec, gyöngyökből álló nyaklánc, gyűrű és öv található. A nyakperec viselésének joga társadalmi vagy családon belüli rangot jelentett. Előfordulnak még munkaeszközök is pl. orsógombok. Ételmellékletekre a sertés, juh, szárnyas csontok utalnak. Az állatcsontok mellett darabolásra szolgáló vaskés vagy olló is előfordulhat. Az edények a váz jobb oldala mellett vagy a fejnél, illetve lábnál egy csoport­ban helyezkednek el. Gyermeksírokban amulett jellegű tárgyak: gyöngyök, bronzcsüngők, kagylók, csigák, állatfogak, fibulák is találhatóak. Vallási szertartásaikon és a halottkultusz során fontos szerepet játszott a sertés, szarvas, kutya és a ló. Vésett díszítésű lándzsahegyek, antropomorf markolatú tőrök, poncolt kardpengék, vésett kardhüvelyek vallanak kézműves tudásukról. A fazekaskorongot a szkíták honosították meg hazánk területén, általános elterjesztése a kelták nevéhez fűződik. Az általuk használt kétosztatú, rostélyos edényégető kemence lehetővé tette a kerámia egyenletes és jó kiégetését. A zömmel szürkére égetett edényeik jól iszapolt anyagból készültek. Kedvelték bepecsételt és besimított mintákat. A keltákkal együtt jelenik meg először a pénzverés és pénzforgalom hazánk területén, ezek ezüstből vert Phillippeus–utánzatok voltak.

Szarmata kor (Kr. u. 1–4. század)

Az iráni eredetű szarmaták lovasnomád népe az Ural–Volga vidékéről vándorolt nyugat felé, és a Kr. e. a 3. században foglalta el a szkíták Fekete-tenger vidéki szállásterületét. Évszázadokig uralták az eurázsiai szteppét és kapcsolatban álltak a Távol-Kelettel, a dél-ázsiai kultúrákkal és az antik (görög-római) világgal. Fokozatos terjeszkedésük során a Kr. u. 1. században megjelentek a magyar Alföldön. A szarmaták jazig törzse volt az, amely a Kárpát-medencébe először beköltözött és telepedett le a Duna-Tisza közének északi részén. Őket követték később a roxolánok és – közvetlenül a hunok foglalása előtt – az alánok. A jazigok szövetségre léptek a szomszédos kvádokkal. Traianus császárt segítik a dákok elleni háborúban, amely Kr. u. 105-106-ban római győzelemmel ért végett. A dák háborúk végeztével Róma megalapította Dacia tartományt. Az újonnan létrejött provincia léte ütközött a jazygok érdekével, mivel elvágta őket az Al-Dunánál tartózkodó rokon törzsektől és a Pontus-vidékre irányuló kereskedelmi útvonaltól. A TRAIANUS-oszlop domborművein ott láthatók a legyőzött dákok mellett a pikkelypáncélos, nyilazó roxolánok és csoportban álló jazigok. Kr. u. 117-ben megindult a kárpát-medencei jazigok és az al-dunai roxolánok összehangolt támadása a római provinciák ellen. Hadrianus császár diplomáciai úton békítette ki a birodalommal ellenszegült törzseket. A békekötés értelmében a jazigok kiterjeszthették hatalmukat az egész Tiszántúlra a Déli-Kárpátokig. A régészeti leletanyag alapján erre az időszakra kialakult az alföldi szarmaták sűrű településhálózata. E békés fejlődésnek vetett végett a markomann-szarmata háború. A Kr. u. 160-as évek elején a római birodalom haderejét leköti a keleten kitört parthus háború. A dunai limes meggyengülését kihasználva jött létre 11 barbár törzs szövetsége, amelyhez a germán törzseken kívül a szarmaták is csatlakoztak, és közösen támadták a területeikkel szomszédos római provinciákat. MARCUS AURELIUS császár folyamatos háborúkat folytatott a fellázadt barbár törzsek ellen. A két évtizeden keresztül folyó harcoknak a kvádok és szarmaták felett aratott római győzelem vetett végett a Kr. u. 188-ban. A kimerítő háborúk után viszonylagos béke uralkodott a Duna jobb és bal partján. A Kr. u. 3. századra a germánok északról dél felé vándorlása során, a Fekete-tenger partvidékén megjelentek a keleti germánok. Ennek hatására az egész dunai limes mentén háborús feszültség alakul ki: az előrenyomuló gótok veszélyeztetik az Al-Duna vidéki és Dácia határainál élő barbárokat. A sorozatos barbár támadások Dacia provincia feladását eredményezte Kr. u. 271-ben. A tartomány kiürítése megnyitotta az utat kelet felől a Kárpát-medencébe. Megjelenték a gepidák a Felső-Tisza-vidéken elmozdítva helyükről az addig ott élő vandálokat. A szarmaták szomszédai így sorra a veszedelmes germán népek lettek, akik egyben a római határokat is veszélyeztették. Jelentős erődítési munkák kezdődtek ekkor a dunai limes vonalában: sorra épültek a bal-parti hídfőállások, ellenerődök. A Kr. u. 4. század első felében egy súlyos, évtizedekig húzódó belháborúról is tudomásunk van, melybe a CONSTANTINUS-dinasztia császárai többször is beavatkoztak. Ezekre az évtizedekre tehető az Alföld legnagyobb épített örökségének, a Csörsz-árok néven ismert védműrendszer sáncainak kiépítése is. Az alföldi védműrendszer 375 körül még biztosan használatban állt, ugyanis biztosan tudjuk, hogy VALENTINIANUS császár még tovább akarta fejleszteni. Ekkor épült egy kis méretű őrtorony az árkon, Hatvan környékén. Ezen túl egy hatalmas méretű erőd építésébe is belefogott a barbár területen, melynek tervéről írott forrásaink is beszámolnak. Az erődítmény ugyan soha nem épülhetett föl, maradványait mégis sikerült egyértelműen azonosítani egy Göd határában található római kori lelőhellyel. A hatalmas munkával épített sáncok sem védték meg a belháborúk által is meggyengült szarmatákat. A Kr. u. 4. század második felétől már nem számítanak politikai tényezőnek, egyre több területük jutott az északkelet felöl terjeszkedő gepidák kézére. A Kárpát-medence hun katonai megszállása következtében teljesen megszűnik a szarmaták hatalma a terület felett. A hunok leigázzák, de nem semmisítik meg őket. A szarmatákat említő utolsó feljegyzés K.r. u. 469-ben kelt, amikor a gótok ellen szövetkező népek között megemlítik két királyukat. Ezek után sem régészetileg, sem az írásos források alapján nem tudjuk nyomon követni kárpát-medencei jelenlétüket.

A Kr. u. 1. században bevándorló, félnomád jazigoknak kezdetben csak időszakos szállásai lehettek, amelyek mind a mai napig ismeretlenek a kutatás számára. Csak a 2. század első felében változott meg annyira életformájuk, hogy kialakulhattak a nagyállattartó, nomád jellegeket megőrző, de már mezőgazdasági meghatározottságú településeik. A szarmaták elsősorban a természetes vizek partján, a sík vidékből kissé kiemelkedő dombhátakon telepedtek meg. Nagy kiterjedésű falvaik tagolt szerkezetűek voltak. A településeken általában a magasabban fekvő részeken épültek a félig földbe mélyített, tartócölöpös, tapasztott falú vagy vályogtéglából épült házak. A kutakat, ciszternákat vagy a vízjárások közelében vagy a házak között ásták meg. A lakóövezeten kívül helyezkedtek el az élelem tárolására szolgáló vermeket, az állattartó részt a karámokkal és az ideiglenes építményekkel. Az ipari műhelyeket a falu szélén építették ki. Több kemencetípus fordul elő a szarmatáknál: sütőkemence, edényégető- és a szárító- vagy az aszalókemencék. A korabeli háztartás legfontosabb eszközeit – az edényeket – szarmata fazekasok készítették. A technológiát és a mintakincset részben az előttük itt élt keltáktól, részben a rómaiaktól kölcsönözték. A jó minőségű korongolt árun kívül számos durva kivitelű kézzel formált fazekat, bögrét találunk. A legjellegzetesebb és -elterjedtebb római kereskedelmi árú a terra sigillata, a finoman megmunkált, fényes, vörös, gyakran pecsételt vagy reliefdíszes kerámia.

A temetkezési rítus legjellemzőbb jegye a tájolás, ahogyan a holtakat sírba fektetik. A Kárpát-medencébe bevándorló szarmaták fejjel dél felé fektették az elhunytakat a dél–észak tengelyű sírgödrökbe. A halottakat textilből vagy bőrből készült halotti lepelbe csavarták be és koporsóba fektették. A sír fölé gyakran halmot is emeltek, melyből sok esetben csak a halmok körüli árokkeretek maradtak meg. A szarmaták viseletéről az antik forrásokban annyit jegyeztek fel, hogy öltözetük a szkítákéhoz és a perzsákéhoz hasonlatos. A sírokban talált leletek alapján rekonstruálható a szarmata viselet. A ruházatuk valószínűleg kaftánszerű felsőruhából és hosszú, bőszárú nadrágból állt, amelyet gyakran hímeztek, esetleg festettek. A nők is viselték ezeket a nadrágokat, melyek szárát a bokánál gyöngyökkel díszítették. A ruha kiegészítők közé tartoznak a női ruhákra felvarrt gyöngyök, ezekből egy sírban több száz darabot is lehet találni. A gyöngyökkel nemcsak a ruha vagy nadrág szárát díszítették, hanem gyakran előfordulnak a felsőruha nyak-, és karszegélyénél. A ruhát derékban fémkarikás textilöv fogja össze, amelyet gyöngyhímzés, csörgők és csüngők díszítenek. A férfi viselet része volt a szíjra fűzött tarsoly, amelyben a pásztorkészséget hordták: a tűzkövet és a csiholót. A nők és férfiak egyaránt hordtak ékszereket, megtalálhatók a különböző fémekből készült fülbevalók, torquesek, fibulák, karperecek is. Puha bőrből készült lábbelit viseltek szíjakkal és csatokkal összekötözve. Az étel- és italáldozatot tartalmazó kerámia és üvegpohár mellett gyakori az obolus adás szokása. Ilyenkor a halott szájába, mellére vagy az oldalán lógó tarsolyba tettek pénzérmét, amelyek a szarmaták esetében római ezüst vagy bronzpénzek voltak.

Az írott források feljegyezték, hogy a lovas szarmaták között a könnyűfegyverzetű és a nehézfegyverzetű katonaság is megtalálható. Támadó fegyverük az íj, a kétélű, szúrásra és vágásra is alkalmas hosszú kard, lándzsa, dárda, tőr és a harci kés volt.

Népvándorlás-kor (Kr. u. 4-9. század)

A Kárpát-medence történetében a népvándorlás-kor fogalmán a pannóniai római uralom megszűnésétől a magyar honfoglalásig terjedő időszakot értjük. Magyarország földrajzi helyzetének köszönhetően a népvándorlás klasszikus területe. Évszázadokon keresztül érkeztek ide az új hazát kereső népek (vandálok, hunok, alánok, avarok, bolgárok) és vonultak át rajta.

Hunok

A hunok eredete a belső-ázsiai, a kínai birodalommal évszázadokon keresztül harcban álló hsziung-nu-kra vezethető vissza. Az Európában megjelent hun törzs-szövetség kelet-iráni és török nyelvet beszélő törzsek csatlakozásával alakult ki Közép-Ázsiában és Nyugat-Szibériában. A 370-es években átkeltek a Volgán, legyőzték és menekülésre kényszerítették az alánokat, a keleti és nyugati gótokat. Hatalmi központjukat a 420-as években helyezték át a Kárpát-medence keleti felére. Ebben az időszakban még a rómaiakat segítették, távol tartották a birodalomra támadó germán népeket, a pannoniai provinciák birtoklásáért cserébe. A Keletrómai Birodalom elleni támadásokat RUGA nevű királyuk kezdte meg, majd BLEDA és ATTILA folytatta. A hadisarc és az évi adók alapján óriási mennyiségű arany áramlik a hunokhoz. A 440-es évek balkáni hadjáratai után a 445-ben puccsal egyeduralkodóvá vált Attila fejedelmi székhelyét a Tisza vidékére helyezte át. 451-ben csapatait nyugati irányba indította el Gallia felé. 452-ben a hun sereg az észak-itáliai városokat pusztította. 453 tavaszán Attila vérömlésben elhunyt. Temetésének ünnepélyes, minden ízében ázsiai – a későbbi türk nagyfejedelmek temetésére meglepően hasonlító – szertartását PRISKOS nyomán JORDANES hagyományozta az utókorra. Attilát egyetlen koporsóban titkon a földbe temették. Attila legidősebb fia, ELLAK lett a hunok nagykirálya, aki ellen előbb öccsei, majd az ARDARIK gepida király vezetésével szövetkezett gepidák, rugiak, szvébek, szkírek, szarmaták keltek föl. Ellak elesett a mindmáig ismeretlen Nedao folyó mellett vívott csatában. A keletre menekült hunokat Attila középső fia, DENGITZIK szervezte meg. Dengitzik utóbb a Keletrómai Birodalom ellen támad, de 469-ben a csatát és életét elveszíti. Vele ér véget a hunok európai története.

A hunok méneseikkel, nyájaikkal vándorló nomádok voltak és szállásváltó életmódot folytattak. A hun állattartó gazdaságot a meghódított falvak földművelése és szolgáltatásai, valamint a hadjáratok zsákmánya, az adók és a határ menti szabályozott kereskedelem jövedelme egészítette ki. A téli és nyári szállás közt szekerekkel vonultak, sátrakban laktak. Attila központi szállásának leírása a kelet-római Priskos alapján maradt ránk: a fátlan síkságon kiemelkedésen állott a gerendákból és deszkákból épített fejedelmi palota, amit fatornyokkal tagolt magas kerítés határolt. Nagyobb térségen túl emelkedett a főfeleség saját palotája, valamint Pannoniából hozott kövekből épített fürdő. A központ körüli nagy kiterjedésű táborvárost valószínűleg fal vette körül.

Temetkezési szokásaik nagy változatosságot mutatnak. A halotthamvasztás idegen a hun szokásoktól, a korábban így meghatározott leletek zöme halotti áldozat részben elégetett maradványa. A sírok tájolása többnyire észak–dél, megfigyeltek padmalyos sírformát is. A hun temetkezési szokások nem függetlenek közép-ázsiai, dél-oroszországi hatásoktól, egyes elemeit átvették a szövetséges-alávetett alán–germán népcsoportok előkelői. A halottat általában ünnepélyesen felöltöztetve helyezték koporsóba, étel-ital melléklettel látták el, esetleg egyszerűbb eszközökkel is (kés, szőrcsipesz, orsó), a fegyver, lószerszám kerülhetett még a halotti áldozatba. Egyes feltételezések szerint az utóbbiakhoz tartozhattak a hun üstök is. A hunok legfélelmetesebb fegyvere az aszimmetrikus reflexíj, de keresztvassal felszerelt hosszú, viszonylag karcsú kétélű karddal, harcikéssel, lándzsával is harcoltak, esetenként vértet is hordtak. Az előkelők kardhüvelyét aranylemezek díszítették, a felerősítés nemegyszer féldrágakő kardfüggesztővel történt. Viseletüket jól ismerjük a leírásokból és a közép-ázsiai sírleletekből: a cobolyprémes, cikádadíszes süveget, a jobbról balra záródó kaftánt, a karikacsüngős veretes övet, amelyről a mindennapi felszerelés: tőr, kés, tarsoly fenőkővel, fésűvel, tűzszerszámmal csüngött, a szűk lovaglónadrágot, csizmát. A női viselet jószerével csak a fej körüli ékszerek változatosságával különbözik a férfiakétól. Jellegzetesek a hun diadémok, párosan viselt fülbevalók, borostyán- és egyéb gyöngyökből fűzött nyakláncok, a páros hajfonat díszek és a nyakékek. Ritka a karperec, gyűrű, gyakoribbak az öv- és csizmacsatok, szíjvégek. A hun viselet egyedi vonásainak meghatározását nehezíti a birodalom etnikai tarkasága, a sírok bolygatottsága.

Gepidák

A keleti-germán eredetű gepidák őshazája a Keleti-tenger partján, a Visztula vidékén lehetett. Őstörténetükről, történetükről nem szól saját krónika vagy másféle írásos hagyaték. Eredetükről csak késői gót mondák emlékeznek meg, ezek nem tagadják a rokonságot, ám megvetően lustáknak csúfolják a gepidákat. Önelnevezésük a germánokra jellemző öndicsérő, jelentése „gazdag, bőkezű. A gepidák a Visztula torkolatvidékéről vándoroltak délkelet felé a Kr. u. 2-3. század folyamán. Dacia feladása után a megszállásból kimaradt gepidák kísérletet tettek arra, hogy a kiürített provinciát elfoglalják a nyugati gótok előtt, azonban 291-ben véres vereséget szenvedett a FASTIDA vezette gepida törzsszövetség a szintén germán vízigót-taifal szövetségtől. Fastida halála után a gepida törzsszövetség felbomlott. Ezután másfél évszázadig nem hallunk róluk. A Kárpát-medencébe való behatolásuknak régészeti emlékei a 4. század második felétől – végétől mutathatók ki a Felső-Tisza vidéken, illetve a Körösök felső folyása mentén. A hun terjeszkedés hírére a gepidák többsége tiszántúli hazájában maradt. A hunok a korábban legyőzött osztrogót alattvalóikkal hódoltatták meg őket a 400-as évek elején. A hun királyi központ a 420-as években került a Kárpát-medencébe, a gepida szállásterület azonban megmaradt. Harcosaik a hun hadsereg egyik legerősebb részét alkották. A gepidák élére a hunok megbízásából rendelt teljhatalmú vezető került ARDARICH a legbefolyásosabb szövetségesként vehetett részt Attila hun nagykirály tanácsában. Attila halála után az alávetett népek a gepidák vezetésével lázadtak fel a nagykirály fiai ellen és a hun birodalom központi szállásterületét a Tiszántúlt, Erdélyt és gótok elvonulása után a Szerémséget is megszerezték. A hódítást a Keletrómai Birodalom is kénytelen volt elismerni A létrejött gepida királyság területe nem volt egységes: a tényleges Gepidia a Tisza-vidék, a másik települési tömb Erdély középe és a harmadik településterület Sirmium (Zimony közelében) és térsége volt.

A 6. század elején, a Dunántúlon az északi irányból érkező germán származású longobárdok telepedtek le. A két nép közötti kezdeti békés viszony az 540-es években romlott meg, amikor bekapcsolódtak a Keletrómai Birodalomnak az itáliai gót királyságság ellen vívott harcaiba. Sirmium megszerzése után a gepidák elvesztették Bizánc jóindulatát, a császár longobárdokkal lépett szövetségre. A gepida–longobárd háborúk kisebb-nagyobb megszakításokkal 547-567-ig tartottak. A longobardok szövetséget kötöttek az avarokkal és biztosították Bizánc semlegességét. Az ALBOIN longobard király által vezette hadak legyőzték a KUNIMUND irányította gepida sereget. Gepidia összeomlása teljes volt, a fősereg megsemmisült, a sirmiumi sereg átkelt a Száván és megadta magát a bizánciaknak. A források még említik avar uralom alatt létező alföldi falvaikat. A gepidák a 7. században még részt vettek az avarok hadjárataiban. Később eltűntek a befogadó népek (langobardok, avarok, szlávok, Bizánc) környezetében.

Településeik folyók, kisebb vízfolyások mentén magaspartokon találhatók. Telepeiken földbe mélyített cölöpszerkezetes, sövényfalú, ideiglenes tüzelésű házakban éltek. A lakóépületekhez melléképületek, műhelyek és vermek tartóztak. A gepidák letelepült földművelő állattartó életmódot folytattak. Kölest, búzát és árpát termesztettek, kis méretű szarvasmarhát, sertést, juhot és lovat tenyésztettek. Háziiparszerűen foglalkoztak szövéssel, csontmegmunkálással és fejlett volt a fazekasság. A településeik leletanyagának zömét a kerámia teszi ki. A gepida edényeket a szürke, korongolt, szemcsés anyagú, tagolt felületű, fésült, karcolt díszítésű házikerámia (fazekak, hombárok, korsók), valamint a kannelúrás és besimított díszítésű díszkerámia jellemzi. A nagyszámú és jellegzetes vaseszközök, fegyver és fémtárgy arra utal, hogy a gepidák fejlett vasművességgel rendelkeztek.

Felső-Tisza és a Körösök vidékének gepida népességénél a temetkezési szokások nem egységesek: előfordulnak a dél–északi, az észak–déli, nyugat–keleti, kelet–nyugati tájolások különböző változatai, jellemzőek a vaskapcsos-koporsós temetkezések, a fegyvermellékletes sírok is. A hun kor után létesült temetőkben egységessé válik a nyugat-kelet tájolás A sírokban talált leletek alapján rekonstruálható a viselet. A női ruházat anyaga bőr és sűrű szövésű textília volt, de előfordult az aranybrokát-szövet is. A nemesasszonyok sokszögű csüngős fülbevalópárokat, borostyán- és üveggyöngy nyakláncokat, antik arany- vagy ezüstgyöngyöket, félhold alakú csüngődíszeket, csontcsüngőket, esetleg bizánci keresztet, kétoldalt a vállon rekeszes-kőberakásos díszű, aranylemezzel borított fibulákat, rekeszes díszű vagy antik gemmás gyűrűket. Az övön nagyméretű, faragott díszű, ékkőbetétes csatokat viseltek. A használati tárgyak közül a pipereeszközök (kanalak, szűrők, csipeszek), a sugaras hátú fémtükrök és a többnyire kétoldalas csont sűrűfésűk ismertek. A férfiviseletről kevesebbet tudunk, a nemesi viselethez ékkővel díszített csatok és tarsolydíszek tartoztak. A gepida hadseregben a sírleletek alapján a kisszámú teljes fegyverzettel (kard, lándzsa, pajzs) harcoló férfi mellett karddal és pajzzsal, lándzsával és pajzzsal, karddal és lándzsával, csupán karddal vagy csak lándzsával, továbbá kizárólag íjjal küzdők mutathatók ki. Az étel-italfélét tartalmazó edénymellékleteket általában a lábakhoz, a koporsón kívül helyezték el. A temetők egy részének szerkezete a pogány hitvilágra utal: megfigyelhető a férfi- és a női sírok csoportjainak elkülönülése, a viseletben a bajelhárító amulettek és csüngődíszek jelentős száma. A kereszténységre való áttérést a leletanyagban a keresztek és a Christogram-jelek megjelenése mutatta.

Avarok

A nagy népvándorlás egyik hulláma 552-ben indult nyugatra, amikor Belső-Ázsiában a türkök alapítottak hatalmas nomád birodalmat. Az írott források alapján a türkök elől nyugatra menekülő zsuan-zsuanok lehettek a későbbi európai avarok néven ismert nép egyik alapvető alkotóeleme. Menekülésük első állomása valószínűleg a heftaliták közép-ázsiai állama volt, őket azonban 557-ben ugyancsak legyőzték a nyugatra törő türkök, s így a továbbmenekülők újabb népcsoporttal ötvöződtek. Egyes vélemények szerint a bizánci írott forrásokban az avarok neveként feltűnő uar/avar és hion/hun népnevek épp e két összetevőre utalnak vissza.

Az új nép követei 558-ban jeleltek meg Bizáncban.

A magyar honfoglalás kora (895-1000)

A honfoglalás idején a Kárpát-medencébe érkező magyar törzsek már több mint másfél évezrede elszakadtak finnugor rokonaiktól. Dél-Ural vidéki őshazájuktól Magna Hungárián, Levédián, Etelközön át vezetett útjuk a Duna-Tisza vidékére. Vándorlásaik során főként iráni és török eredetű népekkel érintkeztek, amely mély nyomot hagyott kultúrájukban, művészetükben. Kalandozó magyar csapatok először 862-ben jártak a Kárpát-medencében, majd ezt követően többször is, beavatkoztak a morvák és a keleti frankok viszálykodásába valamelyik fél oldalán és hívására. 894-ben BÖLCS LEO bizánci császár szövetségeseként a bolgárok ellen harcoltak, ugyanebben az évben SZVATOPLUK morva fejedelem kérte a magyarok segítségét a frankok ellen. Feltételezhető, hogy a magyar csapatok a harcok végeztével már nem tértek vissza etelközi szállásaikra, hanem a Felső-Tisza-vidékre vonultak vissza és itt várták be az ÁRPÁD fejedelem vezette fő sereg 895 tavaszi bevonulását. A főhadak távollététében a keleti szállásokon maradt népességet besenyő támadás érte. A menekülők a Keleti-Kárpátok hágóin érkeztek Erdélybe. Az elkövetkező éveket az új hazába való berendezkedés kötötte le. Ekkor a magyarok által birtokolt terület még csak Erdély, az Alföld, a Délvidék, Kárpátalja és a Felvidék egy része. 898-ben a keleti-frankok kérésére a magyarok rátámadnak az Észak-itáliai területekre. Mikor onnan hazatérnek 899-ben, elfoglalják a Dunántúlt, elsöprik a morvákat és a kis szláv hűbéres fejedelmeket.

A honfoglaló magyarság régészeti emlékeinek túlnyomó többsége a temetők feltárása során látott napvilágot. A temetők többségét vizes, mocsaras területekből kiemelkedő szárazulatokon, dombokon találjuk. A temetőn belül a sírok sorokba, olykor csoportokba rendeződnek. A sírgödörben a halottakat fejjel nyugatnak, arccal és lábbal keletnek fordították. Az elhunytakat textillepelbe vagy gyékényszőnyegbe csavarták, de nem volt ismeretlen a koporsós temetkezés sem. A halottakat díszruhájukban helyezték nyugalomba, a férfiak mellé odatették fegyvereiket, méltóságjelvényeiket, tűzszerszámukat, a nők mellé apróbb használati tárgyaikat is. A gazdagabb halottakat felszerszámozott hátaslovuk is elkísérte a túlvilágra, úgy hogy a ló lenyúzott bőrében hagyták a koponyát, és a lábszárcsontokat. Edényeket leggyakrabban női és gyermek sírokban találtak, a túlvilági útravalóként szolgáló ételmellékletet tartalmaztak. A férfiak sírjában az ételmellékletre az állatcsontok utalnak. A honfoglaló magyarság viseletét a régészeti ásatások során előkerült leletek alapján rekonstruálhatjuk. A férfiak fejét csúcsos fejfedő, süveg fedhette, felsőruhát a jobb oldalon gombolódó, bő ujjú kaftán jelentette. Nadrágjuk bő szárát nemezcsizmába gyűrték. Ruházatukon ritkán viseltek nemesfém díszeket, legfeljebb egy-egy hajkarika, karperec, gyűrű színesítette öltözéküket. A honfoglaló magyar férfi méltóságjelvénye a fegyveröv volt, és azon viselt fegyverek, eszközök. A kaftánt összefogó övnek, melynek vége a térdig ért, felületét bronz-, ezüst,- aranyveretek díszítették. Az előkelők esetében a derékszíj jobb oldalára csatolták a veretekkel, vagy összefüggő ezüstlemezzel díszített bőrtarsolyt, amelyben az apróbb használati eszközöket tartották. Ugyancsak ezen az oldalon függött a nyíltartó tegez. A nyilakat különböző formájú vas hegyekkel szerelték fel, attól függően, hogy harcra vagy vadászathoz használták azokat. Az öv baloldalára kapcsolták a szablyát, melynek markolatát és hüvelyét palmetta mintás arany–vagy aranyozott ezüstlemezekkel díszítették. Használóik a társadalom csúcsán álló férfiak lehettek. A szablya mellé akasztották a visszacsapó (reflex) íj tárolására szolgáló bőr íjtegezt. A közelharc fegyverei voltak a vasbalták és lándzsák. A honfoglaló nők a fejükön pártát, vagy süveget hordtak. A női viselet jellegzetes leletei  hajkarikák. Az előkelő nők varkocsába hajfonatkorongokat fűztek. Ezek a korongok életfát, vagy mitikus állatalakot ábrázoltak. Kaftánjuk két szárnyára kerek vereteket, kettős csüngőket illesztettek. A kaftán ujját karpereccel szorították le. Az ing szegélyére rombusz alakú ezüst díszeket varrtak. Lábbelijük puha talpú, kerek, vagy hegyes orrú volt és a fejrészt változatos veretekkel, szegecsekkel díszítették. A sírokba ritkán kerültek használati eszközök, szerszámok: vaskés, bőrlyukasztó ár, csiholó acél, kovakő.

Középkor (1000-1711)

Miután honfoglaló eleink birtokba vették a Kárpát-medencét, majd megszilárdították hatalmukat, új korszak kezdődött a magyarság életében: beköszöntött a középkor. Az általában 1000-től 1711-ig tartó időszak, bár régészetileg időben a legrövidebb, mégis az egyik legnagyobb tárgyi anyagot hagyta ránk, emellett számos tekintetben ma is meghatározó napjaink anyagai és szellemi kultúrájára nézve.

A középkori régészeti kutatások során legjelentősebb mennyiségben – más korszakokhoz hasonlóan – kerámiaanyag kerül elő. Az Árpád-korból fazekak, cserépbográcsok, tálak, bögrék, bordás nyakú edények, sütőharangok, palackok: elsősorban tehát a sütéshez, főzéshez, illetve tároláshoz szükséges tárgyak maradtak ránk. Az edények díszítése meglehetősen egységes: fésűs eszközzel vonal- vagy hullámkötegeket karcoltak oldalukra; néha e kettőt akár vegyítették is. Gyakori az úgynevezett csigavonaldísz, illetve a körömmel benyomkodott sorminta is; a 11. század végétől pedig megjelenik a fogaskerékdíszes minta is. Az edények aljára sokszor még többnyire egyszerű mintázatú mesterjegy került. Ezek a díszítések a 12. századtól megváltoznak: a vonalazással díszített edényeken (hullámvonal vagy csigavonal) a vonalak közötti távolság megnőtt; a díszítés „ritkult”; a fogaskerékdísz pedig nem érte meg az Árpád-kor végét. A 13. századtól pedig egy jellegzetes kerámiaanyag: az ún. grafitos kerámia is megjelent Magyarországon, elsősorban osztrák területekről importálva.

Az Árpád-kor végétől, a késő középkorban az edények a fejlődő korongolási technikáknak köszönhetően egyenletesebb falúakká és simítottabbakká váltak, a vonalazás helyett pedig megjelent a bordázott díszítés. A korábbi, szürkés színű agyag mellett elterjedt a fehér kerámia is. Az Árpád-korban is ismert ugyan, de leginkább a késő középkorban terjed el a fedők használata, illetve új formák is megjelennek, mint például a poharak és lábasok; előbbiek már a 14., utóbbiak inkább a 15. század második felétől. A 14-15. században terjednek el a vörös sávokkal díszített fehér kerámiák, melyek a korszak jellemző darabjait alkotják. De érdemes megemlékeznünk arról is, hogy a kályhák alkotórészei: kályhaszemek és kályhacsempék is az Anjou-kortól tűnnek fel, és ekkortól kezdve, a késő középkorban válnak elterjedtté a régészeti anyagban.

S ha a késő középkor számos újítást hozott, akkor a 16-17. század, a kora újkor időszaka különösen. Ekkor már a ma is ismert edénytípusok szinte minden darabja megtalálható lett a tálaktól a lábasokig. Megjelentek a vegyes mázas (vagy „metélt mázas”) kerámiák, melyek felületét karcolással mezőkre osztották, majd az így kialakított mezőket különböző színűre (sárga, zöld, barna) festették. A 17. században elterjedt a habán kerámia, melyek jellegzetes színvilágukról (kezdetben fehér alapon kék, sárga és zöld, később piros, lila és egyéb árnyalatok is) könnyen felismerhetők a régészeti anyagban. Ezzel párhuzamosan tűntek fel az ún. írókázott kerámiatárgyak, melyeknél az edényt csurgatott mázvonalakkal díszítették; a redukált égetésű korsók, a vörös agyagú edénytípusok, illetve az egyik legjellemzőbb tárgytípus, a sávos festésű fehér kerámia is (hasonló, de nem összekeverendő a késő középkori típussal). A török anyagi kultúrát pedig olyan tárgyak jelzik nekünk a 17. századból, mint a különböző talpas tálak, perzsa- és török fajansz, illetve porcelántöredékek, vagy pedig az ország szinte minden területén ismert pipadarabok.

A régészeti anyagban legnagyobb számban előkerülő kerámiaanyag mellett azonban nem feledkezhetünk el az épített régészeti örökségről sem. Hiszen a középkor szó hallatán a legtöbb embernek nem egy edénytöredék, hanem épületek jutnak elsősorban eszébe: olyan monumentális, vagy romos, romantikus épületek, melyek magukban őrzik több száz év történelmét. Az általunk vizsgált területen leginkább a templomok jelentik a középkor épített régészeti örökségét. De mit is kell tudni ezekről?

A keresztény Európához tartozás egyik legfontosabb jelzője a templomok építése volt. Legkorábbi egyházi épületeink közé tartoznak az ún. körkápolnák, vagy más néven rotundák, melyek a nagyobb központokban fontos szerepet játszottak a kereszténység magyarországi elterjedésének kezdeti időszakában; legismertebb példája megyénkben az egri székesegyház déli külső oldalán feltárt körkápolna. Ezek az épületek méretüknél és rendeltetésüknél fogva sem voltak alkalmasak nagyobb tömegek befogására; ezért nagyobb és jelentősebb egyházi épületek: székesegyházak épültek a 11. század elejétől a királyi és püspöki birtokokon. Ezek hosszháza (a hívek befogadására szolgáló tér) általában háromhajós volt, nyugati oldalukon toronnyal, keleti végükön pedig rendszerint félköríves fő- és mellékszentélyekkel (mely a liturgikus tér helye volt). A hatalmas székesegyházak mellett természetesen a falvakban is megjelentek az egyházi épületek: ezek közül sok eredetileg fából készülhetett, többségük azonban kőtemplom volt. A 11-12. században többségében egyhajós, félköríves szentélyzáródású épületeket emeltek a kisebb közösségek, de sok templomnak volt négyzetes szentélye is. A kőtemplomok egy része egyszerű tört kőből, más részük viszont négyzetesre faragott, úgynevezett kváderkőből épült. Téglatemplomot az általunk vizsgált területről – de egyébként egész Heves megyéből – nem ismerünk.

A késő középkorban, a gótika időszakában aztán mind városi, mind falusi környezetben átalakulás ment végbe: az új korszakkal új formák: az egyszerű, félköríves vagy négyzetes szentélyek helyett a nyolcszög öt oldalával záródó gótikus szentélyek terjedtek el. Az ekkor megjelenő csúcsíves, mérműves ablakok, új kapuzati formák, új díszítőelemek ma is számos művészettörténeti-régészeti kutatás alapját képezik. Az Árpád-korban használt épülettípusok ezután lassan elmaradtak, és helyüket a gótikus templomformák vették át.

Természetesen kolostorok is épültek e régióban: legjelentősebbeknek a kompolti, poroszlói, illetve feldebrői bencés apátságok tekinthetőek. A kolostorépületek sajátossága, hogy a misézés céljára szolgáló templomtér mellett, ahhoz északról vagy délről csatlakozva egy négyzetes épületszárny helyezkedik el, mely a szerzetesek lakhelyeként szolgált. E négyzetes tér közepét egy udvar és egy azt körülvevő folyosó (ún. „kerengő”) vette körül, a folyosóról pedig a különböző lakórészekbe: a szerzetesek konyhájába, hálótermébe, gyülekezőtermébe lehetett bejutni. Sajnos a kolostorok csak ritkán maradnak meg teljes egészükben, s ez a helyzet a fentiekkel is: Kompolton és Poroszlón gyakorlatilag semmit sem tudunk a kolostorokról, Feldebrőn viszont a templom megmaradt, és ásatások során előkerültek a lakóépületek maradványai is – ezek viszont ma nincsenek bemutatva a nagyközönség számára.

S ha a templomokról szólunk, ne feledkezzünk el a körülöttük levő temetőkről is: hiszen eleink a kereszténység felvételétől egészen a 18. századig nem elkülönült temetőkbe, hanem a plébániatemplomuk körüli megszentelt földbe temetkeztek. A honfoglalás után egy ideig még használatban voltak a pogány temetők is, de az Árpád-kor folyamán a magyarság fokozatosan mindenütt áttért a templom körüli temetkezésekre. Keresztény vallásuk jellegéből fakadóan, a korábbi korszakoktól ellentétesen nem helyeztek bőséges mellékleteket az elhunyt mellé. Ennek megfelelően a temetkezésekből előkerülő leletanyag szegényesebb, mint korábban: jórészt inkább viseleti elemek maradványai (öv- és egy ruhaveretek, cipők sarokvasalása, különböző ékszerek, díszek), nem külön mellékletként a sírba helyezett tárgyak maradtak ránk.